Tudod apa te három éves vagy, meg anya is meg Fóci is (születésnap áprilisban)

Elérkezett a nagy nap, Micikó 3, Fóci 1 éves lett.

Már hetekkel előtte ötleteltünk Manóval, mit is kapjanak a lányok. Nem volt egyszerű, de végül összeállt az ajándéklista.

Manó már napokkal a kitűzött ünnepnap előtt „bezárkózott” a konyhába és nekilátott a torták elkészítésének. Nekem az a megtisztelő feladat jutott, hogy a vad amazonokat távol tartsam a készülő meglepitől. Szerencsére ez könnyen ment, hisz jó idő volt úgyhogy lementünk a lányokkal jáccizni. Közben fent készült Fócinak a vaníliakrémes, Micikónak meg a csupacsokis torta.

Nagy nehezen némi ravaszkodással rávettük a lányokat (főleg Micikót), hogy ebéd után aludjon, amint felhangzott a lányok szuszogása a kisszobából, nekikezdtünk a készülődésnek. Manó a tortát díszítette fel, én pedig kupacokba rendezgettem az ajándékokat. Külön-külön mind a két lányét. Éppen elkészültünk, amikor kivágódott a kisszoba ajtaja és kicsoszogott rajta a 3 éves, hogy:

- apa pisíni kell

Gyorsan elrohantunk a bilihez, és felöltöztettem, addigra a kiságyból is felhangzott Fóci jól ismert ébren vagyok szlogenje:

- táj táj

Ekkor jött a nap fénypontja, az ajándékátadás. Micikó, amint meglátta a felhalmozott ajándékokat rögtön lefagyott, Fóci pedig lelkesen kezdett mászni a vadi új kisszéke felé. Miután Micikó magához tért felhangzott a kiáltása:

- nézd ana hoppkarika! Mutasd meg hod kell!

Szóval nagy siker volt. Ekkor, mint egy jó színházi rendező Manó előhúzta a két csodálatos tortát a hűtőből

- Tóta! Mekostolhatom?- lelkendezett Micikó.

Szépen feldíszítettük őket és a 3 éves egyedül elfújta mind a 4 gyertyát, majd tortaevés címén a saját tortájáról befalta az összes tejszínhabot. A többi csokis-tésztás cucc nem nagyon érdekelte. Hű maradt önmagához, csak a zsír kellett nekiJ Ellenben Fóci majdnem két szeletet benyomott (szó szerint) az arcába.

Ettől a pillanattól kezdve a  mai napig Micikó mindenkivel közli, hogy:

- tudod apa és ana és fóci si 3 évesek!

Íme az elmaradhatatlan képi dokumentáció:

A két torta együtt

Fóci 1 éves

Micikó 3 éves

A lnyok ajándékai

Fóci meglepetései

Micikó kupaca

Az ünnepeltek és a torták

Micikó tortája Elmoval

Ennyi maradt Fóci 1 szelet tortájából (benyomtam mind az arcomba :)

Találékony anyuka esete a kúszóművésszel (március)

Már hónapok óta szinte az őrületbe kergeti a teljes családot Manó, azzal a kétségbeesésével, hogy Fóci nem mászik négykézláb. Mert, ha kimarad egy ilyen mozgásfejlődési-fázis – vagy hogy is hívják – a gyerek fejlődésében, akkor az később tanulási zavarokhoz (diszgráfia, diszlexia, diszösszevissazság) vezethet. Hiába mondja neki nagymama, nagypapa és én is, hogy ez nem biztos. Mondom neki, hogy nézzen meg engem – szép száll dalia már nemlegényt – én sem négykézlábaztam soha, csak hason csúsztam, aztán fogtam magam és felálltam, nem lett semmilyen disz izém (bár most ahogy ezt írom, kb. két percenként javítok bele, mert kihagyok betűket, vagy más betűt írok,J de persze nem vagyok gépíró).

Mindegy ő aggódik. Megértem, mert mint minden szülő jót akar a gyerekének, megvédeni, segíteni stb. Mert mi lesz ha…

Szóval kitalálja, hogy abból az anyagból, amiből a szőnyegek aljára szoktak csúszásvédőt csinálni, készít egy térdvédő-szerűt Fócinak, mert biztos az a baja, hogy a parkettán kicsúszik a lába és így nem tud rendesen négykézláb menni. Az ötletet tett követi, elkészül a sípcsontvédő és szőnyegalátét speciális keveréke a Húber-Kocz féle négykézlábazást javító háló:

A négykézlábazást segítő Húber-Koncz féle eszköz

Nagy nehezen ráküzdjük a hevesen tiltakozó Fócira és lessük a hatást. Működik is meg nem is. Ha leteszi a térdét, akkor megtapad a lába és nem csúszik ki, tudna négykézláb menni, de ez a fránya cucc folyton elcsavarodik, és ugye a vádliján tök hatástalan. Telik-múlik az idő, lessük van-e hatása a cuccnak. Ez az, ami soha nem fog kiderülni, de tény Fóci elkezd négykézláb menni. HURRÁ! - gondoltuk ekkor mindannyian. A család azért, hogy abbamarad az aggodalmaskodás, Manó azért, mert nem törik meg a mozgásfejlődési izéje a lányunknak.

Lábjegyzet:

Egy kicsit úgy jött ki a dolog, mintha én egy kicsit feleslegesen eltúlzottnak éreztem volna Manó aggodalmaskodását ebbe az ügyben. Azért azt lássuk tisztán, hogy mint minden anyuka otthon ül és aggódva lesi csemetéje fejlődését. És ha valami rendellenességet tapasztal (NEM MÁSZIK A GYEREK!), akkor azonnal aggódni és nyomozni kezd. Ekkor jön a képbe a zinternet áldásossága, vagy éppen áldatlansága. Millió információ, ami egymásnak ellent mond, plusz van egy elég furi (és akkor még finom voltam) gyerekorvosunk (mint azt írtam), aki ilyen korszerű orvos (kutatásokat olvas, és azokat ténynek veszi). Nem egyszerű ez a helyzet. Manó meg aggódik, és ha aggódik, mindig a legrosszabbtól fél. Szerencsére Fóci rácáfolt az aggodalmakra és elindult, sőt azóta, mint a villám megy négykézláb!

Ez a szerencsés vége!

Apa tudod, neked ma van a szülinapod! (Februári mese)

Napok óta hatalmas titkolódzás és készülődés előzte meg a szülinapomat februárban. Manó és Micikó összeesküvők módjára vásárolni járnak, titkos hozzávalókat vesznek, közösen tervezgetnek.

Elérkezett a nagy nap, reggel Micikó a következő felkiáltással ugrik az ágyba a hasamra:

- Apa tudod, neked ma van a szülinapod! Boldog szülinapot!

Meglepő, kicsit fájdalmas, (pont a gyomorszájamra ugrott álmomban), és hihetetlen jó érzés volt!

Még reggel munkába menet elhatároztam, hogy ha sikerül, akkor eljövök korábban, így lepve meg a lányokat szülinapom alkalmából. Sikerült is a korábban eljövetelt abszolválnom, úgyhogy már körül otthon voltam. 

Megyek be a lakásba, az ajtó kulcsra zárva

- Ezek meg hol lehetnek? – gondolkodom el.

Na mindegy, legalább meglepem őket. Gyorsan elrakom a cuccaimat, csinálok egy kis „meglepirendet” és bebújok a résnyire nyitva hagyott fürdőszoba ajtó mögé. Telnek-múlnak a percek, sehol senki, közben eszembe jut és gyorsan lehalkítom a telefonomat, nehogy egy váratlan e-mail, vagy sms eláruljon.

Egyszer csak hallom a folyosóról Micikó félreismerhetetlen trappolását és kiabálását:

- ana, ana gyeje már, csinájjuk meg a tótát apának!

Na, mondom, itt készül valami nagyon. Meghúzom magam, de persze a kis cserfes egyből kiszűr a fürdőszobában és beront hozzám, Manó meg próbálja rávenni Micikót, hogy a koszos bakancsát vegye már le. Erre kijövök a fürdőből és elkurjantom magam:

- Meglepetés

Szegény Manó majdnem szívinfarktust kap a meglepetéstől. Nem számított rá, hogy ilyen korán hazaérek, és korhol kedvesen, hogy de még sehol sincs a meglepetés.

Lassan előkerül a hűtőből a hihetetlenül szépen kinéző meggytorta, és megkezdődik a díszítés. Persze ebből a "kistornádónak" is ki kell venni a részét, állandó – ana, én is kiáltásokkal Manó lába alatt kavarog, segít tejszínhabot felverni, gyertyát, feltűzni, szóval ott hátráltatja a készülődést, ahol csak tudjaJ.

Ennek ellenére elkészül a torta és az asztalra kerül, jön az éneklés, gyertya elfújás (amiből néhány kicsit rá is olvad a tortára, de sebaj!), majd a nagy evészet.

Ennek ellenére elkészül a torta és az asztalra kerül, jön az éneklés, gyertya elfújás (amiből néhány kicsit rá is olvad a tortára, de sebaj!), majd a nagy evészet.

Később derül ki – és vallja be nagy nevetve Manó - , hogy a nagy kapkodásban két évet öregített rajtam, ugyanis ennyivel több gyertyát tett fel a tortára, sebaj, ezzel megspórolta a következő 2 év születésnapjait, hisz azt már most előre megünnepeltükJ

Eltelt egy fél év (Első felvonás, január)

Már jó fél éve nem írtam posztot, mert….

Szóval nem nagyon volt időm és agyam, hogy a gondolataimat összeszedjem és valami tisztességeset írjak, talán most sikerül.

Terveim szerint ez egy több posztból álló sorozat lesz, amiben pótolom az elmaradásokat.

Nos az elmúlt fél év meglehetősen eseménydúsra sikeredett minden szempontból.

Kezdődött minden azzal, hogy Fóci január végén korházba került egy hétre fülgyulladással. Az, hogy miért lett ebből kórház hosszú sora van. Fócinak trükkös a füljárata (mint később kiderült)és a körzeti doktorbácsi, belenézve a saját műszereivel nem látott bele a fülébe, viszont az általunk szállított pisiben volt valami gyanús, de a kedves „nagyfehér” ahelyett, hogy felküldte volna a fülészetre Fócit – ahol a fülész bele tudott volna nézni és ad egy adag antibiotikumot és kész -  azon nyomban bezavarta a heimpálba, hogy súlyos hugyuti fertőzése vanL

Perzse erre pánik, rohanás, idegesség a családban. Manó berohant a kórházba Fócival, én el a munkahelyemről haza Micikóhoz.

Ruhaszállítás megszervezése a „kórházi különítménynek”, nagyszülők mozgósítása, stb. Szóval káosz és kétségbeesés.

Amikor aznak délután bementem meglátogatni a lányokat a kórházba, Fóci mosolyogva, jókedvűen fogadott, ám a látvány elszomorító volt. Üldögélt a kórházi rácsoságyban, kezében egy ilyen „gyógyszerbeadó ízé”. Elszomorító volt.

Kérdeztem Manót:

- mit mondtak az orvosok?

- semmit, nem mondanak, a szülőnek semmit, azt se, hogy mi a baj és azt se, hogy meddig kell maradni.

Szóval egy hétig jártam be a kórházba látogatni a kisnyulat, meg anyukáját, és csak az utolsó napok egyikén kotyogta el a fülész orvos véletlenül az információt mi is van a lányommal:

-                             - semmi különös, egy kis fülgyulladás, amit a háziorvos egy fülészeti beutalóval és a fülész által felírt antibiotikummal könnyen gyógyíthatott volna, nem kellett volna beutalni a kórházba.

Nem nagyon írom le, hogy amikor ezt megtudtam mit is mondtam volt, elég az hozzá, hogy meglehetősen cifra szóvirágokban kritizáltam a felelősséget tologató háziorvosunkat.

Közben otthon felügyeltem Micikóra. Jáccotunk, főztünk, nagymamáztunk – nagypapáztunk. Végül is nekünk egy elég jó apa-lánya hetünk volt otthon (leszámítva az állandó bizonytalanságot és aggódalmat Fóci miatt).

De a lényeg, hogy 5 nap után hazakerültek egészségesen, bár fáradtan (és főleg Manó idegileg ziláltan).

Jaja közbevetőleges „anekdóta” a mi „nagyfehér” gyerekorvosunkról:

Történt, hogy a szomszédasszonyunk 2 hónapos kislánya csúnyán kezdett köhögni, rutinos anyuka orvoshoz elszalad a kislánnyal, kérdi mi ez. Orvos válasza ránézés (de szó szerint, hisz látja anyuka nem is köhög a gyerek) után, ááá csak megfázott, szokásos kezelés, stb. Eltelik közel 2 hét, a kislány még mindig köhög, doktorbácsi, beutalja a kórházba a pulmonológiára, hogy biztosd asztmás, mint a bátyja. Heimpálban asztma negatív. Gyerek, még mindig köhög. Akkor biztos allegria, mondja a doktorbácsi, ismét kórház, ismét semmi. Szóval, hogy ne nagyon nyújtsam a rétest, 4 hónap után véletlenül kiderül, hogy a kislánynak tüdőgyulladása van! (Közben a gyerekorvos végig állítja, hogy a kislánynak nincs komoly baja, nem is köhög, stb, még akkor sem hisz neki, amikor a szomszédasszony telefonnal felveszi a gyerek köhögését). Ennyit a mi nagyon korrekt és alapos gyerekorvosunkról, ennek fényében már szinte érthető, hogy miért is dugta szegény Fócit azonnal kórházba. Majd más megmondja, vállalja a felelősséget, stb. Na ennyit a közbevetőleg.

                Szerencsére ez is elmúlt, Fóci gyógyulgatott, Manó vasalgatta a kórház alatt felhullámosodott idegeit (máramennyire ezt két „eleven” gyerek melett lehet).

Elmúlt, olyan régen volt, hogy az embernek már csak egy ködös homályba vesző rossz álomként (nagyon-nagyon rossz álomként) dereng fel időnként.