Eltelt egy fél év (Első felvonás, január)

Már jó fél éve nem írtam posztot, mert….

Szóval nem nagyon volt időm és agyam, hogy a gondolataimat összeszedjem és valami tisztességeset írjak, talán most sikerül.

Terveim szerint ez egy több posztból álló sorozat lesz, amiben pótolom az elmaradásokat.

Nos az elmúlt fél év meglehetősen eseménydúsra sikeredett minden szempontból.

Kezdődött minden azzal, hogy Fóci január végén korházba került egy hétre fülgyulladással. Az, hogy miért lett ebből kórház hosszú sora van. Fócinak trükkös a füljárata (mint később kiderült)és a körzeti doktorbácsi, belenézve a saját műszereivel nem látott bele a fülébe, viszont az általunk szállított pisiben volt valami gyanús, de a kedves „nagyfehér” ahelyett, hogy felküldte volna a fülészetre Fócit – ahol a fülész bele tudott volna nézni és ad egy adag antibiotikumot és kész -  azon nyomban bezavarta a heimpálba, hogy súlyos hugyuti fertőzése vanL

Perzse erre pánik, rohanás, idegesség a családban. Manó berohant a kórházba Fócival, én el a munkahelyemről haza Micikóhoz.

Ruhaszállítás megszervezése a „kórházi különítménynek”, nagyszülők mozgósítása, stb. Szóval káosz és kétségbeesés.

Amikor aznak délután bementem meglátogatni a lányokat a kórházba, Fóci mosolyogva, jókedvűen fogadott, ám a látvány elszomorító volt. Üldögélt a kórházi rácsoságyban, kezében egy ilyen „gyógyszerbeadó ízé”. Elszomorító volt.

Kérdeztem Manót:

- mit mondtak az orvosok?

- semmit, nem mondanak, a szülőnek semmit, azt se, hogy mi a baj és azt se, hogy meddig kell maradni.

Szóval egy hétig jártam be a kórházba látogatni a kisnyulat, meg anyukáját, és csak az utolsó napok egyikén kotyogta el a fülész orvos véletlenül az információt mi is van a lányommal:

-                             - semmi különös, egy kis fülgyulladás, amit a háziorvos egy fülészeti beutalóval és a fülész által felírt antibiotikummal könnyen gyógyíthatott volna, nem kellett volna beutalni a kórházba.

Nem nagyon írom le, hogy amikor ezt megtudtam mit is mondtam volt, elég az hozzá, hogy meglehetősen cifra szóvirágokban kritizáltam a felelősséget tologató háziorvosunkat.

Közben otthon felügyeltem Micikóra. Jáccotunk, főztünk, nagymamáztunk – nagypapáztunk. Végül is nekünk egy elég jó apa-lánya hetünk volt otthon (leszámítva az állandó bizonytalanságot és aggódalmat Fóci miatt).

De a lényeg, hogy 5 nap után hazakerültek egészségesen, bár fáradtan (és főleg Manó idegileg ziláltan).

Jaja közbevetőleges „anekdóta” a mi „nagyfehér” gyerekorvosunkról:

Történt, hogy a szomszédasszonyunk 2 hónapos kislánya csúnyán kezdett köhögni, rutinos anyuka orvoshoz elszalad a kislánnyal, kérdi mi ez. Orvos válasza ránézés (de szó szerint, hisz látja anyuka nem is köhög a gyerek) után, ááá csak megfázott, szokásos kezelés, stb. Eltelik közel 2 hét, a kislány még mindig köhög, doktorbácsi, beutalja a kórházba a pulmonológiára, hogy biztosd asztmás, mint a bátyja. Heimpálban asztma negatív. Gyerek, még mindig köhög. Akkor biztos allegria, mondja a doktorbácsi, ismét kórház, ismét semmi. Szóval, hogy ne nagyon nyújtsam a rétest, 4 hónap után véletlenül kiderül, hogy a kislánynak tüdőgyulladása van! (Közben a gyerekorvos végig állítja, hogy a kislánynak nincs komoly baja, nem is köhög, stb, még akkor sem hisz neki, amikor a szomszédasszony telefonnal felveszi a gyerek köhögését). Ennyit a mi nagyon korrekt és alapos gyerekorvosunkról, ennek fényében már szinte érthető, hogy miért is dugta szegény Fócit azonnal kórházba. Majd más megmondja, vállalja a felelősséget, stb. Na ennyit a közbevetőleg.

                Szerencsére ez is elmúlt, Fóci gyógyulgatott, Manó vasalgatta a kórház alatt felhullámosodott idegeit (máramennyire ezt két „eleven” gyerek melett lehet).

Elmúlt, olyan régen volt, hogy az embernek már csak egy ködös homályba vesző rossz álomként (nagyon-nagyon rossz álomként) dereng fel időnként.